Az I
Világháborútól a II. Világháborúig
terjedő időszak |
1920-as ‘30-as évek
A XX. század első fele az RDF
alapú rádiónavigáció jegyében telt. Habár ekkoriban már megkezdték az első
légifolyosók kijelölését, a rádiónavigáció fejlődését egy sokkal prózaibb
esemény hozta magával. Az eredetileg Morze
kódolásra használt hullámokat elkezdték
helyettesíteni az alacsonyfrekvenciás vivőhullámokra először
amplitúdó, majd frekvenciamodulált rádióadások. Azáltal, hogy a kilóméteres
hullámokra már jóval kisebb hullámformákat tudtak rámodulálni lehetővé vált,
hogy nagy távolságokra is szöveges, illetve zenés üzeneteket juttassanak el,
mely hamar megtalálta az útját a tömegszórakoztatás világába. Gomba módra
szaporodtak a kereskedelmi rádióadók, a pilóták pedig hamar rájöttek, hogy ezek
az adók is kiváló irányjeleket biztosítanak a rádiós irányméréseikhez. A
navigátor először végigpásztázta az étert, hogy valamilyen frekvencián
rádióadást fogjon be. Pédálul ha sikerült befognia a Déli Krónika című
műsort, és felismerte, akkor tudta, hogy a Kossuth rádiót fogja. Ezután
egy térképen kikereste, hogy a Kossuth rádió
, a forgótornyos RDF-ből pedig
a VOR.
Különösen intenzív fejlődés vette kezdetét a rádiónavigációban a harmincas
évek eleje után. A huszas években a Zeppelinek
voltak a robbanómotoros légijárművek legfőbb konkurrensei, hiszen már
képesek voltak nagy biztonsággal megtenni kontinensnyi távolságokat, míg a
légcsavaros gépek nem tudtak olyan magasra emelkedni ezekben az időkben,
hogy a földközeli turbulenciák ne éreztették volna hatásukat. A fordulópontot a
Hindenburg
léghajó katasztrófája jelentette.
Ezután a Zeppelinek iránt hirtelen megcsappant az érdeklődés, és a
repülőgépekben kezdték el meglátni a jövő polgári
szállító eszközét. A korabeli navigációs technika a repülőgépekkel együtt
odáig fejlődött, hogy Lindhbergh,
aki egyébként maga is az Amercan Airmail-nél kezdte pályafutását 1937-ben már
navigator nélkül képes volt egyhuzamban leszállás nélkül keresztülrepülni az
Atlanti-óceánon, bár azért még rejtett magában jelentős kockázatokat.
Lindberg útja után többen is megpróbálkoztak az Atlanti- óceán átrepülésével, azonban
átlagosan csak minden második pilóta érte el az ír partokat, a rendkívül ismert pilótanő, Amelia Earhart pedig a legmodernebbnek számító
navigációs rendszere ellenére 1937- ben eltűnt a Csendes-óceán felett. A
légifolyosók kialakítása mellett ekkor terjedt el a szintén rádiónavigációra
alapuló repülőtér közeli leszállítórendszer, a Lorentz,
melynek némileg módosított verziói kulcsszerepet játszottak a német
bombázómissziók célravezetésében, különösen az angliai csata idején.
A Lorentz féle
leszállítórendszer
Az első
rádiónavigációs leszállító rendszert a Lorentz társaság fejlesztette ki még
1934-ben. A működési rendszere szerint a leszállópálya mentén 3db 30 MHz
frekvencián üzemelő adótornyot helyeztek el. A pálya középvonalában
elhelyezkedő adótorony folyamatos jelet biztosított, míg a két szélen
elhelyezkedő adótornyok csak időszakosan kapcsoltak be és ki. A
modern ILS leszállítórendszerekhez képest a Lorentz rendszerű
leszállítórendszerek esetén a pilótának még a hallására és nem a látására
kellett hagyatkoznia ahhoz, hogy rossz látási viszonyok között „vakon”
szállhasson le a leszállópályán. A két szélső torony közül a bal oldali
torony Morzekóddal 1/8 másodperces frekvenciájú pontsorozatokat adott le, míg a
jobboldali adó 7/8 másodperc hosszúságú vonaljelzéseket. Ha a pilóta kitért a
leszállópálya középvonalához képest balra, akkor a rádióvevőjén azt
tapasztalhatta, hogy a morzejelzések száma megszaporodik (pont zóna), míg
hogyha jobbra tért ki, akkor a Morzekód folyamatosan elnyúlt (vonal zóna). Ha a
pilótának sikerült ráállnia a vezetősugárra, akkor a 7/8-ados jel átfedett
az 1/8-ados jellel és összeállt egy 8/8-ados jellé, ami folyamatos sípolásként
jelentkezett a pilóta vevőkészülékében.
Hasonlóképpen a modern ILS leszállítórendszerek markerjelzéseihez, a
Lorentz féle leszállítórendszer is alkalmazott ún. markereket, melyek megadták
a pilótának a pillanatnyi helyzetét a kifutópályához viszonyítva.
Ez gyakorlatilag két
teljesen függőlegesített rádióadó volt, mind a kettő 38 MHz-es
frekvenciára állítva.
A leszállópályától
A háttérkép Amelia Earhartot
ábrázolja Electra nevű repülőgépe mellett. A modernnek számító
navigációs rendszerek ellenére ekkoriban még kockázatosnak számítottak a
hosszútávú repülések. Amelia Earhardt 1937-ben tűnt el a Csendes-óceán
felett. Érdekességként megjegyzendő, hogy a repülőgép orra alatt
közvetlenül látható a forgatható hurokantenna.