Bemutatkozás és témaválasztás

A Történelmi Áttekintés,

A XX. Század eleje és az I. világháború

Az I Világháborútól a II.

Világháborúig terjedő időszak

A II. Világháború: Britek a németek ellen

A világháború utáni navigációs követelmények

Az RDF és az ADF

A VOR és a DME

Szómagyarázat

Leadandó

A XX. század első fele, avagy megjelennek az első repülőgépek

Sokan ma már bele sem gondolnak, hogy az emberes repülés valójában már a huszadik század előtt is évszázados múltra tekintett vissza. Történelmi feljegyzések szerint a kínaiak már a középkorban építettek hőlégballonokat. Európában először a Montgolfier fivérek léghajója emelkedett a magasba. Hamarosan Európában is a tüzérségi megfigyelés és a hadászat kedvelt eszközévé vált az irányítható léghajó. A koncepció olyannyira sikeresnek bizonyult, hogy még jóval a robbanómotoros repülőgépek megjelenése után is a Zeppelin típusú léghajók jelentették a hosszútávú légi közlekedés egyetlen biztonságos formáját. A repülés úttörőiként számontartott Orville és Wilbur Wright is először vitorlázó repülőgépekkel kísérletezett, és jelentős eredményeket értek el. 1903-ra jutottak el egészen odáig, hogy tudomást szereztek az akkoriban még újdonságnak számító robbanómotorról. Végül a legendás repülésre 1903 december 17-én került sor, melyben hajmeresztő húsz láb magasságra tudtak elemelkedni a talajtól 60 másodperc hosszan, és a gépük csak 852 lábbal a felszállási helytől távolabb ért földet. Lásd youtube video a lap alján!!! Mondhatnánk, hogy erre a teljesítményre azért még nem kellene teljesen új navigációs rendszert fejleszteni, azonban az ötlet a hadseregen kívül sok műszaki érdeklődésű és kellően nagy szerszámossufnival és pénztárcával rendelkező műkedvelő mérnöknek megragadta a fantáziáját. Alig hat évvel később a francia Louis Blériot már a La Manche csatornán kelt át kétfedelű repülőgépével, mely már negyven kilóméter folyamatos levegőben tartózkodást jelentett, és egyre többen meresztgették tigriskarmaikat az Atlanti-óceán átrepülésére is. Ráadásul időközben megjelent a repülősök egy új fajtája, a virtuskodó pilóta, ami komoly fejfájást okozott a különböző hatóságoknak. A vadhajtásokként terjedő mindenfajta légijártasság nélkül, többé kevésbé repülni képes járműveket birtoklók száma gomba módjára szaporodott, így a kormányok azt határozták el, hogy bevezetik a pilóta szakszolgálati engedélyeket, melyek birtokában válik csak jogosulttá valaki a repülőgépvezetésre. Másrészt ekkoriban kezdett el terjedni az a koncepció, hogy a légiforgalmat valamilyen formában ellenőrizni kellene. Mivel a radarok ekkoriban még a tervezőasztalokon sem léteztek, az egyetlen megoldás az volt, ha emberi megfigyelőkkel figyeltetik a légiforgalmat. Azonban az első légifolyosók ötletének komoly hátulütője az volt, hogy a pilóták, főleg rossz látási viszonyok között, igen nehezen tarthatták volna a helyes irányt, ily módon követve a légifolyosókat.

Probléma: A csillagászati navigációs és mágneses tájolók vagy nem elég gyorsak, vagy nem elég precízek ahhoz, hogy a nagy sebességgel repülő gépek pontosan repülhessenek egy légifolyosóban

Míg a világ repülésőrültjei ilyen földtől elrugaszkodott gondolatokkal töltötték idejüket, addig a világ józanabbik fele éppen azzal volt elfoglalva, hogy halomra gyilkolja egymást. Kitört az Első Világháború.

Az I. Világháború és a rádiónavigáció

Az első világháború legelején a frontvonalon belüli kommunikációt még a XIX. század technikai sikerével, a szikratávíróval valósították meg, melyben Morze kódolással küldtek áramimpulzusokat egy vezetéken át az adó- és a vevőegység között. Azonban hamar kiderült, hogy a távírókábeleket nem a frontvonalakra tervezték, az összeköttetés nagyon sérülékenynek bizonyult az ellenséges tűzzel és az időjárással szemben, ráadásul olyan fémkészleteket fogyasztott, amikre másutt lett volna szükség. Szerencsére a XIX. XX. század fordulóján egy olasz feltaláló, névszerint Guglielmo Marconi feltalálta a drót nélküli távírót, amelynek segítségével már vezetékek nélkül, rádióhullámok segítségével lehetett pont és vonalsorozatokat küldeni az adó és a vevő között. A módszer hamarosan teljesen általánossá vált az ellenséges felek között. Az egyetlen hátulütője az volt, hogy a rádióhullámok nem voltak ehhez a feladathoz politikailag elég képzettek, és rendszeresen átkóricáltak az ellenséges terültre is, ahol a folyamatos ciripelés nem hagyta pihenni szegény ellenséges rádiósokat. Pénzt és időt nem sajnálva a feladatra azonban hamar kifejlesztettek egy eljárást, melynek segítségével hurokantennával viszonylag könnyen meghatározhatóvá vált az ellenséges adó és a hurokantenna között húzható egyenes irány. Ily módon már csak a tüzéreket kellett rávenni arra, hogy az adott irányra teljes zárótüzet rendeljenek el, aztán már szundikálhattak is a rádiósok. Sajnos azonban egy-két pilóta is arra ólálkodott éppen, amikor egy ilyen bemérést végeztek, és rájöttek, hogy az ellenséges adók számukra kiváló fixpontokat nyújtanának a navigációhoz, így a továbbiakban a kialvatlan rádiósok átkozhatták a pilótákat, mert az ellenséges adókat már nem volt szabad tovább lőni. Ettől az időponttól datálódik a rádiónavigáció kezdete, és gyakorlatilag ezek az első primitív hurokantennák lettek a későbbi RDF és ADF rendszerek ősei. A módszer olyannyira sikeresnek bizonyult, hogy a világháború vége után közvetlenül Amerikában végre megjelent az első légifolyosó, az American Airmail Route, melyben a pilóták rádióadókhoz navigálhatták magukat.

A háttérkép a Wright fivérek egyik első robbanómotoros repülőgépét ábrázolja. A koncepcióra már az első pillanatban felfigyelt a hadsereg.